Hermosa Lluvia


Emlékszem azokra az időkre, amikor az ősz nem csak egy évszak volt, hanem maga a varázslat. Amikor a levelek nem csak egyszerűen lehulltak a fáról a többi közé, hanem színpompás balerinákként lejtettek kecses táncot a szélben, mígnem végpózban megálltak a szivárványszín porondon. Az eső nem csupán az égből hulló vízcseppek tömkelege volt, hanem táncra hívás; egy emlékeztető arra, hogy milyen csodás dolog létezni. Hogy érzünk, lélegzünk, fázunk, és milyen az, mikor minden porcikánk csakis a pillanatnak él. Akkor még gondolkodás nélkül szegeztük felfelé arcunkat, és néztünk szembe az égen szétterülő, magukból a cseppeket szüntelenül szabadjára eresztő szürke gomolyfelhőkkel; és isten bizony mondom, én tudom, hogy ha lehetett volna, mi fel is ültünk volna rájuk, hogy lábunkat lóbálva onnét figyeljük a cikázó esernyőket és kocsikat a város útjain. Hagytuk, hogy minden csepp apró, hideg koppanásként rezzentse össze arcizmainkat, és nem zavart, hogy a szempillánkon megülő víz elhomályosítja látásunkat. Hallottam, hogy te is nevetsz, akárcsak én. Tudtam, hogy odajössz majd hozzám, és hüvelykujjad állja majd el a homlokomról induló kis vízcseppek arcomon való lefutásának útját. S ha némelyiknek mégis sikerül célba érnie mosolygó ajkaimon, utolsó állomása a te szád lesz majd, mikor az gyengéden összeér az enyémmel.
Az idei ősz azonban száraz. Hetek óta nem esett egyetlen csepp eső sem; miközben sétálunk, talpunk alatt komoran ropognak-zörögnek a száraz falevelek. A nap még épphogy kimutatja feje búbját a horizonton, aranyló sugarai a fák szivárványszín lombjai között ki-kikandikálnak. Te félig lecsukott, fáradt szemeiddel meredten nézel előre az úton. Az utcai lámpák a fellépő szürkületben ebben a pillanatban állnak szolgálatba, hogy a nap is végleg nyugovóra térhessen. Sárgás fényükkel megvilágítják bronzbarna arcodat, a rád vetülő árnyékok kiemelik állad finomságát, nyakad és kulcscsontod tökéletes ívét. Gyönyörű vonásaidat fürkészve eszembe jut ragyogó mosolyod látványa, mely lassan csupán egy emlékké halványul elmémben, oly ritkán láthatom.
Már vagy tíz perce sétálunk ezen a megszokott vonalon, amely végigkísérte az egész kapcsolatunkat. Ez volt az egyetlen dolog, ami nem változott, amióta együtt vagyunk. Bárhová is mentünk, azt, hogy végigmegyünk ezen a parkon, mindig betartottuk. Megtehettük volna, hogy azzal a busszal megyünk haza, ami lerak a város szélén, és már csak keveset kell a lakásunkig gyalogolni - de mi eldöntöttük, hogy ez a park sokkal gyönyörűbb, és erre sosem szabad sajnálni az időt. Ez a hely végigkísérte kapcsolatunk minden hullámvölgyét és magasságát. Az itt lakó fák mindent láttak: az első randinkat, azt, mikor először megfogtad a kezemet, és bevallottad nekem szerelmedet; az első csókunkat, az első vitánkat, boldog és csendes sétáinkat az illatos éjszakákban, és az összes táncot, amit az esőben lejtettünk együtt.
Azt is látták, hogy hogyan változott meg szép lassan mindez… Ó fák, ha ti tudnátok mesélni, mit mondanátok?
A szinte katonás sorban álló kérges törzsek felé nézek, de nem kapok választ, csak szigorú mozdulatlanságot. Egyedül egy fellibbenő szellő töri meg a falevelek talpunk alatt való ropogásának monotonitását, mikor megzörgeti a fákon lévő, elszáradt egyedeket. A szürkés-barna, halott balerinák élettelenül esnek le a többi közé, beleolvadva környezetükbe.
Az egyik újonnan leesett falevélre célzottan rátaposok. Ezzel kezdek el keserűen játszadozni, amikor csaknem végleg feladom, hogy egyáltalán rám nézz, vagy bármilyen jelet adj arról, hogy érdekellek téged.
Nem én tehetek arról, hogy így alakult. Én nem tettem semmi rosszat, ami okot adhatna arra, hogy ilyenné válj. A zord világ volt az, ki kitépett lassan óvó karjaim közül, s már hiába nyújtom feléd, te nem jössz hozzám. Azt is tudom, hogy ha én közeledek feléd, te hátrálsz – mindig is ilyen voltál. Ismerlek. Saját magamnál is jobban.
Egyszerűen csak hagyok mindent. A Remény kitartóan fogja még kezem, s ballag mellettem némán. Bárhogy is alakul a jövő, én mindig itt leszek. Itt maradok, és nem hagyom elveszni a világunkat. Türelmesen fogom várni a pillanatot, amikor visszatérsz, s a színpadunk újra életre kel. Tudom, hogy el fog jönni az a pillanat.
Újabb fuvallat érkezik a parkba, azonban ez már sokkal intenzívebb és hosszabb. A napnyugtával együtt jött, mintha a beköszöntő éjszaka potyavendége volna. Hamarosan jönnek társai is, szinte szél-csordát alkotva, s megmozgatnak minden levelet. Lépteink zaja immár elveszik a falevelek zörgésének, és a szél suhogásának szimfóniájában. Mindkettőnk haja összeborzolódik, egy pillanatra eltakarva látásunkat, mi pedig azonnal kitűrjük szemünkből a tincseket. A szél egy ideig kavarog még, majd irányt talál: szemből fúj, most már szinte töretlenül. Az égre nézek, s próbálom a fák lombjai közti réseken keresni a csillagokat, de egyet sem találok. Szemeimet összehunyorítva mély, szürkéskék színeket látok, amely arra utal, hogy talán eső készülődik.
A kellemes, szinte már melegnek mondható hőmérsékletet eltessékelte a hideg szél. A felhők szürke dunyhaként kezdenek felénk magasodni, s az égből hallatszó halk dörgés hivatalossá teszi a vihar kezdetét.
Erre már te is felfigyelsz. Egy pillanatra az égre nézel felvont szemöldökkel, majd sóhajtasz egyet.
- Hát ez remek… - mormolod magadban, és haladsz tovább az út felé meredve. Úgy tűnik, fázol: kezeidet zsebre rakod, vállaidat kissé összehúzod, s szemöldököd összeráncolod. Alkarodon ágaskodni kezdenek a szőrszálak.
Én egész másképp érzek. Hagyom, hogy testemen átfújjon a szél, a hideg felfrissítse bőrömet. Egy pár másodperc elejéig még csukva is tartom szemeimet, s érzem, hogy megérkeztek az esőcseppek is. A legelső kis égi vendég alkaromon landol, a következő a vállamon, s a harmadik az arcomon. Épp hogy elmosolyodnék, mikor hangod kizökkent.
- Nincs nálad egy esernyő? Szét fogunk ázni.
Rád nézek. A hangod fájdalmasan közömbös, szürke, és hétköznapi; arcod enyhén bosszankodó és türelmetlen. Ekkor hasít belém igazán a változás fájdalma. Bár itt vagy velem, mégis magányt és egyedüllétet érzek.
Komoran kutakodni kezdek az oldaltáskámban, majd sikeresen meg is találom az imént említett tárgyat. Kiveszem a táskából, és kikapcsolom a rajta lévő tépőzárat. Az esernyő elernyedt testét egy gombnyomással életre keltem. Most már büszkén tárja szét karjait, hogy védelmező szolgálatot nyújthasson számunkra az immár jócskán megeredt eső elől. Hogy megvédhessen bennünket a természettől… az izgalomtól, a gyönyörtől… az élettől. S hagyja, hogy minden ugyanúgy maradjon, az örök szárazság illúzióját keltve.
Azt hiszem, egyetlen jó oldalát látom ennek: így most már közelebb vagy hozzám, mint az előbb – legalábbis fizikailag. Körülbelül fél percig tartom az esernyőt, aztán te is a szára felé nyújtod egyik kezed, s az enyémen keresztül megfogod azt. Tenyered meleg érintése jól esik kissé átfagyott ujjaimnak, egy pillanatra ki is ráz a hideg.
- Hagyd csak, majd én fogom – mondod, morzsányi kedvesség tónusával hangodban.
Egy pillanatra rád nézek, de te csak az esernyő szárára meredsz. Mikor már több másodperce nem engedem el, rám is rám pillantasz, erre én bólintok egyet, s teljesen átadom neked. Kezemnek hiányzik a tenyered melegsége, de végül hamar hozzászokik újból a hideg levegőhöz.
Lassan én is elkezdek fázni. A libabőr az én testemen is megjelenni látszik, fagyos kezem zsebembe menekül. A cipőmben érzem, hogy a víz már itt-ott beszivárgott, s hamarosan a lábaimat is jégcsapokká változtatja. Az eddig töretlenül bennem lévő örök ragyogás halványulni kezd, s a Remény, ki eddig biztos társamnak bizonyult, most el akarja engedni a kezemet.
Hirtelen megállok. Nem… én ezt nem fogom hagyni.
Te nem vetted észre hogy megálltam, így csak továbbmész az úton, én pedig végre találkozok az esővel. Lecsukom szemeimet, s hagyom, hogy egy szempillantás alatt eláztassa arcomat a víz. A hajam homlokomra, ruhám pedig testemre tapad; ismerős érzés ez múltból. Elképzelem, hogy visszautazok az időben, és te újra a kezemet fogod. Elképzelem, hogy újra mindketten boldogok vagyunk, és csak egymásnak létezünk. Elmosolyodok, a zsebeimből kiveszem a kezem, arcomat az égnek meresztem, s hagyom, hogy a cseppek néha már szinte csípően csapdossák bőrömet. Karjaimat széttárom, az arcomon patakzó esővizet lenyalom szám széléről, és elvigyorodok. Képzeletemben újból rohanunk és nevetünk. Istenem… Olyan boldog vagyok!
Bizonyára észrevetted, hogy már nem megyek melletted az esernyő alatt, így visszafordultál. Pár méter távolságból próbálsz hozzám beszélni.
- Mit csinálsz Ana? Gyere! – mondod túlkiabálva az eső zaját, de én nem reagálok. Egyszerűen az elmém nem engedi, hogy kiszakíts ebből az érzésből.
Hallom közeledő lépteidet, pár másodperc múlva immár mellettem állsz. Érzem, hogy fölém tartod az esernyőt, így az esőcseppek kopogása arcomon hirtelen megszűnik.
- Meg fogsz fázni. Gyere – mondod halkabban.
Ritkán fog el a düh érzése, de most valamiért egy pillanatra átlibben a mellkasomon. Kinyitom a szemem, karjaimat leteszem, egyenesen nézek a szemedbe… abba a gyönyörű, fekete szemedbe. A benne megpillantott „furcsállás” világít rá arra, hogy az a személy, aki most előttem áll, már nem az a férfi, akibe szerelmes lettem. Egyszerűen csak egy közönséges, mindennapi alak.
És én eldöntöttem, hogy visszaszerzem magamnak azt a férfit.
Egy pillanat alatt történik az egész. Kajánul elmosolyodom, hirtelen az esernyő szárához nyúlok, megfogom, s oldalra hajítom. Az arcodon mutatkozó meglepődés láttán felkacagok, elkapom alkarodat, és rohanni kezdek veled. Nevetve lihegek, arcomat csapkodják nedves hajtincseim, s a szememben felgyűlő víztől alig látok. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt! Miért nem tettem meg eddig? Miért hagytam, hogy idáig csússzunk a lejtőn? Hisz csak ennyi kellett!
Neked úgy tűnik, szinte választásod sincs, csak az, hogy velem együtt fuss – és ezt is teszed. Nem ellenkezel, csak tehetetlenül, szinte gyerekként engedelmeskedsz, és jössz, amerre én. Nem szólsz semmit. Sőt: úgy érzem, mintha egyre kevésbé kellene téged húznom. Na? Talán te is emlékszel már? Te is rádöbbentél, hogy annak idején még erre is képesek voltunk?
Fogalmam sincs, hová futok: egyszerűen csak oda, ahová jól esik. Először egy darabig visszafelé azon az úton ahol az imént jöttünk. Találkozunk egy-két újonnan létrejött pocsolyával, melyek nagy csobbanással üdvözölnek bennünket, ahogy talpunk az aljukra ér. A végére már direkt kiszemelem magamnak ezeket a kis mini-tavakat, megkeresem a legmélyebb részüket, és nagy szökkenésekkel csinálok instant szökőkutakat a park útján (gondolom a mellettünk elhaladó járókelők legnagyobb örömére, különös tekintettel a fehér ruhásokra).
Aztán megunom, és meglepődésedre a parkban lévő füves terület felé kezdek futni. Egyenesen a „Fűre lépni tilos!” tábla mellett haladunk el, majd egy-két méter után a cipőnk vizes talpa és a nedves fű találkozása egyik pillanatról a másikra a földre kényszerít bennünket. Ezen még én is meglepődöm. Arccal előre esek, de tompítom kezeimmel, és érzem, hogy te is félig-meddig rám érkezel. Bár kicsit fájt az esés, jókedvem mégis csak fokozódik, és szinte már-már hahotázni kezdek. Hallom fülem mellett fáradt lihegésedet, egy-két apró, fájdalmas nyögésedet, ahogy megmozdulsz. Megpróbálok félig feltápászkodni, majd hasamról hátamra fordulok, és föléd mászok. Alattam fekszel, én pedig nevetve fürkészem arcodat, melyen többféle érzelem kavalkádját vélem felfedezni, mint ahány színű falevél van ebben a parkban.
- Diego! Hahó, Diego Fernández! – mondom neked nevetve, vállaidat megfogva és enyhén megrázva.
- Ana, én… - szólalsz meg bizonytalanul, de én hirtelen szád elé teszem egyik mutatóujjam, és félbehagyod a mondatot.
- Ne! Még… ne rontsd el… - mondom halkabban, és nyelek egyet. Most érzem, hogy a futástól az imént még hevesen dobogó szívem kezd lassan megnyugodni, és észreveszem, hogy a zápor is nyugodtabbá vált. Bár még mindig jócskán szórja a cseppeket magából az ég, már koránt sem olyan vad, mint pár perccel ezelőtt.
- Én csak azt akartam, hogy… - kezdesz újból bele, az én arcomon pedig a bennem megbúvó félelem miatt a mosoly egyre inkább őszintétlenebbé válik. Jön a rideg valóság? Kérlek, ne úgy reagálj, mint amitől rettegek! Kérlek!
- …Köszönöm. – Mondod váratlanul, én pedig csak pislogok rád párat, majd lehunyom szemeimet. – Tudom, hogy miért vagy most ilyen – folytatod, majd vizes tincseimet fülem mögé tűröd. Apró gesztusodat érezve elmosolyodok, és érzem, hogy szemhéjaim között meleg könnyem keveredik a hideg esővízzel. Miután összeszorítom szemeim, az egyik könnycseppnek már nem marad hely, s arcom oldalán szalad végig.
- Te butus… - törlöd le a cseppet célba érése előtt, s kezed arcomon nyugtatva hagyod, mutatóujjaddal cirógatva nedves bőrömet. – Annyira sajnálom, hogy mostanában így betokosodtam. Annyi minden történt velem, hogy szinte beszippantottak a problémáim. Régen sokszor csináltuk ezt, tudom én. Mennyit hülyéskedtünk az esőben… – mosolyodott el. - Ne haragudj, ha mostanában kevesebbet foglalkozom veled. Annyira szégyellem magam. És… köszönöm, hogy egy kicsit kizökkentettél engem.
Szerettem volna magam felébreszteni, vagy csak simán feleszmélni, hogy meggyőződhessek arról, hogy ami most történik, tényleg igaz-e. Hátha mégsem a valóság, és valójában még mindig csak az esőben állok ábrándozva, te pedig az esernyőt markolászod pár méterrel odébb, értetlenül nézve engem.
- Drága Anabel… most már tényleg tüdőgyulladást fogunk hazavinni magunkkal, ha tovább maradunk itt a nedves füvön – mondod kedvesen nevetve, megböködve arcomat. Kuncogok egyet, majd kinyitom a szemeimet. Sötétbarna, immár mosolygós szembogaraidba nézve végre talán elhiszem, hogy valóban ez történik, s a bennem lévő fényesség vadiúj szikrára gyúl, ahogy végre megpillantom azt a rég látott mosolyodat.
Feltápászkodok, és te is így teszel. A ruháinkat nézve elneveted magad, hogy mégis hogy nézünk ki. Mindenki minket bámul, aki csak elmegy ezen az úton, de bennünket ez egy cseppet sem érdekel. Mosolyogva fogod meg kezemet, és ismét elkezdünk ballagni hazafelé, az immár csak szemerkélő esőben. A fákat kissé megtépázta a szél és a vihar, róluk lerázva a még el nem száradt, de már jócskán színpompázó leveleket. Így a porondunkon ismét gyönyörű balerinák táncolnak, sajátos színeiket meg-megragyogtatva a közönségnek, s az esti lámpák fényét visszaverve a nedves aszfalt szikrázóan ragyog alattunk, díszkivilágítást adva hazafelé vezető utunknak.

Vége

Zongoralecke - 2. rész

A következő zongoraórára vegyes érzelmekkel vittem a gyerekeket. Furcsa volt hallani bármi negatív benyomást az óráról, mert eddig mindig felhőtlenül áradoztak róla, most valahogy mégis zavart, hogy volt valami, ami nem tetszett nekik benne. Zavart annak a bizonyos nőnek a felbukkanása, de… csakis a gyerekeim miatt. Nem akartam, hogy bármilyen formában kevésbé élvezetessé váljon számukra az óra, bár azt mondták, velük ugyanolyan kedves Mr. Lee, mint mindig, és csak a „nénivel” vitatkozik egy kicsit. Csemetéimnek elmagyaráztam, hogy ha bármi változást észlelnek a tanár úr feléjük mutatott viselkedésében, szóljanak nekem.
     Mr. Lee mint minden óra előtt, most is nagyon aranyos volt. Nyilvánvalóan nem kérdeztem rá erre a dologra, mert nincs közöm hozzá.
     A gyerekek persze megint teljesen jókedvvel jöttek ki az óráról. Azon járt az agyam, hogy vajon a „néni” megint itt járhatott?
     - Mondja, hogy haladnak? Rendben van minden? – kérdeztem a szokásos „beszélgető helyünkön” Mr.Leetől, amíg a gyerkőcök eljátszadoztak a folyosón.
     - Persze, a lehető legnagyobb rendben. Florának egyébként pedig különösen jó érzéke van a zongorához, holott ő talán kicsit aktívabb is, mint Niall.
     - Talán jobban szereti a lovakat – viccelődtem.
     - Nem, nem csak erről van szó – mosolygott kislányom felé Mr. Lee. – Az csak egy kezdőlöket volt a részemről, egy kis motivációként; de abszolút látom rajta, hogy élvezi csinálni. Ahhoz képest, hogy milyen aktív, hamar megcsinálja a dolgokat amiket mondok neki, és az is látszik, hogy otthon gyakorol.
     - Nos igen, nem is kell valami sokat nyúzni érte. Niallt már inkább.
     - A fiú gyerekeknél ez természetes. Őket kevésbé szokták érdekelni az ilyen dolgok, mint a zene; általában inkább a sportért, vagy valami mozgalmasabb tevékenységért vannak oda.
     - Niall egyébként nem igen. Ő kicsit visszahúzódóbb, mint a többi fiú… ezért akartam valami egyéni órára íratni, és nem csoportosba. Nagy csoportban frusztráltan érzi magát, és nincs is annyi túlbuzgó energia benne amit le kéne vezetni. Bár komolyan, nem is értem hogy még mindig hogy van erejük ilyenkor ennyit futkorászni – néztem mosolyogva a folyosón fogócskázó gyerekeimre. – Ők járnak minden féle órára, mégis én fáradok el a nap végére! – nevettem.
     - Ah, ez teljesen érthető. Egyedül biztosan nem lehet könnyű.
     Mosolyom egy pillanatra az arcomra fagyott.
     Várjunk… ő honnan tudja, hogy egyedülálló vagyok?
     Aztán gyerekeimre nézve a válasz is azonnal felötlött a fejemben.
     - Oh… szóval sokat mesélnek, ugye? – néztem Mr. Leere zavartan mosolyogva.
     - Jaj – villant be a tanár úr fejébe is, hogy mit is mondott. – Elnézést – vakarta zavartan a tarkóját – tudja, tényleg sokat mesélnek, és véletlenül valahogy ez is szóba keveredett… én nem szoktam kérdezni semmi ilyesmiről, esküszöm.
     - Nem, semmi gond. Ez is hozzájuk tartozik, és… nincs ebben semmi különös, ugye? – mosolyogtam nyugtatóan Mr. Leere, bár még mindig volt bennem egy kis frusztráció, mert hiszen mégiscsak a magánéletemről volt szó.
     - Nos… ha belegondolok, tényleg hozzájuk tartozik. A gyerekek között egyébként nagyon észre lehet venni, hogy ki az, akiknek a szülei elváltak. Nagyban befolyásolja a viselkedésüket, még ha ők nem is tudnak róla.
     Mr. Lee szavai valahogy nagyon… belém nyilalltak, főleg miközben önfeledten játszó gyermekemet néztem. Ők voltak a mindenem. Tulajdonképpen az egyedüli személyek, akikért éltem… csak ők maradtak a számomra, és miattuk nem vagyok teljesen egyedül. Sajnáltam őket, amiért apa nélkül kell felnőniük, és a szívem megszakadt, ha arra gondoltam, milyen rossz lehetett számukra a sok veszekedés. Nem akartam hogy bármi bajuk essen lelkileg, mert nem tehettek semmiről sem.
     Én mindig igyekeztem a legjobbat adni nekik… de a volt férjem nem igazán ügyelt erre. Mindig csak azt tette, ami éppen neki jólesett. Ha ideges volt valami miatt, nem foglalkozott azzal, hogy ők ketten mennyire súlyos rosszaságot csináltak épp… néha a legapróbb dolog miatt is képes volt elverni őket. Velem is ugyanilyen volt… mindig. A házasságunk vége felé ez fokozottan erősödött.
     Hét évig tűrtem, aztán véget vetettem az egésznek. Tulajdonképpen én voltam az előidézője annak a rengeteg veszekedésnek és mérhetetlen csapkolódásnak amit ők átéltek a váláskor, ezért hiába jobb most nekünk, mindig is lelkiismeret furdalásom lesz miatta.
     Ahogy visszagondoltam a múltba – ami nagyon fájt, ezért ritka volt, hogy ezen gondolkoztam – összeszorult a torkom.
     - Annyira jó gyerekek – szólaltam meg sírástól fojtott hangon. – Tudja, nem érdemelték meg azt, amit át kellett élniük akkor. Ezért nem is tudom, jól döntöttem-e, mikor elváltam… hogy megérte-e. – Egy pár könnycsepp gyűlt össze a szememben, és pislogásomkor ki is csordultak.
     - Nos… én úgy látom hogy a gyerekek makk egészségesek,  és jól érzik magukat úgy, ahogyan élnek. Nem tudom, milyen volt a férje, de… egy kicsit nagyobb trauma talán jobb, mint a kisebb mértékű, de folyamatos rossz. – mondta kedves hangon Mr. Lee, és tulajdonképpen meg is válaszolta a kétségeimet.
     - Én… azt hiszem igaza van – bólogattam. – Így már tényleg sosem bánthatja őket többé.
     - Bántotta őket? – lepődött meg Mr. Lee, és a gyerekekre néző tekintetében hatalmas sajnálat csillant meg. – Hogy lehet... el sem tudom képzelni, hogy ők tudnának egyáltalán olyat tenni, amiért erre szükség lehet. Meg úgy egyáltalán… a bántalmazás semmire sem megoldás, főleg nem a gyerekeknél.
     - Bárcsak ő is így gondolta volna – mondtam halkan a földet vizslatva, majd még több könny csordult le az arcomon. Párat szipogva zsebkendőért kutattam a táskámban, de nem találtam. Fél percnyi keresgélés után feladtam.
     - Tessék – nyújtott felém egy zsebkendőt Mr. Lee, én pedig ránéztem, és most tudatosult bennem, hogy elbőgtem magam előtte.
     - Ah… köszönöm – vettem el a zsebkendőt, és gyorsan elfordulva megtöröltem a szemem, és kifújtam az orromat. – Elnézést, én… tényleg nem akartam ebbe így belemenni, meg feltartani önt. Főleg nem elsírni magam… nagyon sajnálom.
     - Ugyan már, csak nyugodtan. Én szívesen meghallgatom.
     Egy pillanatra még ránéztem Mr. Leere, akiből mérhetetlen kedvesség és gyengédség áradt felém. Még egy férfi sem viselkedett velem ilyen módon. Még akkor is, ha ő semmit sem akar tőlem, számomra már ez is nagyon jólesett – és az, hogy még ha csak arra a fél órára is, de elbeszélgethettem vele miután vége volt az órának. Kínosan éreztem magam, de mégis éreztem, hogy a szívemen lévő szikla egy része leesett.
     - Anya miért sírsz? – nézett fel rám kisfiam.
     - Anya nekem már nagyon kell pisilnem, menjünk – érkezett meg hozzám Flora is.
     - Akkor tényleg menjünk, Mr. Leet sem szeretném feltartani – mosolyogtam rá, mire ő enyhén megcsóválta a fejét.
     - Akkor legközelebb kedden találkozunk. Ugye? – mosolygott gyermekeimre, akik lelkesen bólogattak rá.
     - Minden jót, Mr. Lee.
     - Minden jót – intett felénk a tanár úr, mi pedig kisiettünk a zeneiskola kapuján, és láttuk, hogy odakint már majdnem teljesen besötétedett.

     - Anya, képzeld el, az egyik billentyűje a zongorának lenn maradt! – futott oda hozzám kislányom, miközben éppen mosogattam, utána pedig röhögcsélve jött bátyusa.
     - Nem jön fel a billentyűje! Minzy elrontotta!
     - Nem én rontottam el! Én nem csináltam semmit! – védekezett Flora, és sírásra biggyesztette a száját. – Anya, ugye hogy nem én voltam?
     - Na, várjatok, mindjárt megnézem, bár nem értek hozzá – zártam el a csapot, és bementem gyermekeim szobájába.
     - Ez, nézd… lent maradt – nyomkodta a lent lévő billentyűt aprócska ujjával, és a zongora néma maradt.
     - De fel lehet hozni – húzta fel Niall a lent ragadt billentyűt, amely visszaállt normál állapotába – csak utána megint lent marad ha megnyomod – nyomta le, és valóban így történt.
     Vettem egy nagy levegőt, és frufrumat meglebegtetve fújtam ki, majd el is tűrtem azt. Enyhén szólva voltam tanácstalan a nulla százaléknyi zene és zenei eszközökhöz való hozzáértésemmel.
     - Anya, én nem akartam elrontani – pityergett kislányom, majd rögtön magamhoz öleltem.
     - Tudom kicsim, ne aggódj, nem te voltál. Biztosan már hibásan vettük meg. Nem értünk hozzá. Majd… kerítünk egy hangszerészt, vagy valakit, aki megnézi. Jó? – mosolyodtam el, és megsimogattam a hátát. – Nem kell ezért sírni.
     - Megkérdezhetnénk Aston bácsit! – vetette fel az én fejemben amúgy is felgyúló ötletet fiam.
     - Jó, majd meglátjuk.
    Nem szívesen akartam ilyesmikkel traktálni őt, főleg hogy legutóbb annyi mindennel lezúdítottam.

     - Hahó – nyitottam be a terembe órájuk végén a gyermekeimhez, mire ők annyira el voltak valamivel foglalva hogy szinte észre se vettek engem.
     A folyosón kifelé sétálva eszembe jutott a hangszerünk problémája, de úgy látszik az én csemetéim előbb elmondták Mr. Leenek, mert ő maga hozta fel.
     - Hallottam, hogy valami probléma van otthon a hangszerrel?
     - Ah, igen… teljesen kétségbeesett Flora, mikor mesélte nekem hogy az egyik billentyű lent marad, vagy mi. Hát én nem igazán tudtam ezzel mit kezdeni… mondja, ilyenkor kit kell kihívni? A hangoló is meg tudja javítani? Bár az igazat megvallva nem rég hangoltattuk, és az is elég drága volt. Mennyibe kerül egy ilyennek a javítása, ön tud erről valamit mondani?
     - Hát, a hangszerek megjavíttatása nem egy olcsó mulatság, az tény. De ha csak azzal az egy billentyűvel van probléma, akkor ha gondolja, én megnézhetem. Elég sokat foglalkoztam hangszerismerettel – magamnak is egy csomó problémát meg tudtam oldani a saját hangszeremen, amiért egyébként rengeteg pénzt elkértek volna.
     Ez nagyon jól hangzott, mert most nem hiányzott volna még ugyanannyi összeggel való megcsappanás a családi kasszánknak, mint amennyi a hangolás volt. Az én fizetésem, a családi pótlék és az a hangyányi gyerektartás, amit kapok a volt férjemtől, épp hogy elég a megélhetésünkre.
     - Hát… ha nem gond önnek, akkor esetleg… elfogadnám az ajánlatot – mondtam szégyellősen.
     - Aston bácsi jönni fog hozzánk? – kérdezett közbe Niall, aki valószínűleg hallgatózott.
     - Aston bácsi, meg tudja gyógyítani a zongorámat? – pislogott fel apró lányom a magas tanár úrra, aki elmosolyodott, és leguggolt hozzá.
     - Nem vagyok zongoraorvos, de megpróbálom meggyógyítani neked. Jó? – simogatta meg a fejét, mire kislányom kimutatta apró tejfogas mosolyát számára.

     A következő zongoraóra előtt rettenetesen kitakarítottam a lakást, és készenlétbe helyeztem a hűtőt is mindenféle dologgal: üdítő, kávé, és még süteményt is sütöttem. Annyira furcsa volt belegondolni, hogy Mr. Lee a lakásunkban fog járni - még akkor is, ha nem is azért jön hogy kifejezetten beszélgessünk, vagy bármi, csak a zongoránkat nézi meg. Én mégis úgy tettem, mintha vendéglátásra készülnék.
     - Egyébként, nem is lakunk innét messze. Két buszmegállót kell mennünk, és már otthon is vagyunk – mondtam Mr. Leenek, miután leadta a portán a kulcsait.
     - Oh, busszal szoktak járni? Én azt hittem, kocsival. Hát én autóval vagyok, úgyhogy akkor elviszem magukat.
     - Ah, igazán nem szükséges, tényleg nagyon közel van – próbáltam ellenkezni.
     - Én úgyis azzal mennék, szóval kérem, jöjjenek velem. Egyébként is már nagyon sötét van, nem túl biztonságos az utca, hiába a kis táv.
     - Rendben – egyeztem bele végül.
     Furcsa volt, hogy most nem rögtön a buszmegálló felé vettük az irányt, hanem az iskola parkolója felé. Egy nagyobb termetű fekete autóhoz vezetett bennünket Mr. Lee, majd udvariasan kinyitotta számomra az ajtót.
     - Köszönöm – mosolyogtam rá, és beültem a kocsiba. A gyerekek is helyet foglaltak hátul, bár nem volt gyerekülés, erre a kis távra nem volt probléma.
     - Uuuh, de király ez a kocsi! – lelkesedett kisfiam.
     Finom autóillatosító illata szivárgott az orromban. Mr. Lee mellém ült a vezetőülésre, majd beindította a kocsit, mely igen csendes volt. Ahogy elindultunk, automatikusan elindult a CD lejátszóban lévő zene, amely nem más volt, mint Mozart.
     - Oh, ezt ismerem… ez csak nem a varázsfuvola? – néztem Mr. Leere, aki felvonta a szemöldökét és elmosolyodott.
     - Nahát, és tényleg az! Mármint, ezt most nem úgy értem, csak... manapság jó hallani, ha valaki felismer egy klasszikus zenei számot, de nem zenész.
     - Hát, ez még talán a populárisabbak közé tartozik, ugye? Tudja, én sem vagyok valami nagy komolyzene hallgató. Nem is tudom elmondani, mikor voltam utoljára komolyzenei koncerten… vagyis inkább bármilyen koncerten.
     - Ez az emberek többségére igaz. A komolyzene nem túl populáris manapság.
     - Nem, én egyébként szeretem a komolyzenét. Csak sajnos időm nincs rá, hogy eljárjak bármilyen koncertre, vagy egyáltalán végighallgassak egy művet. Úgy hiszem az emberek többsége is így van ezzel – néztem ki az ablakon, majd láttam, hogy egyre közelebb érünk az utcánkhoz. – Itt ennél az utcánál jobbra.
     Mr. Lee be is fordult az imént említett úton, és lelassított.
     - Ha gondolja, egyszer eljátszok önnek valamit, a gyerekek órája után. Az a húsz perc igazán ráér, ugye? – fordította felém a tekintetét egy pillanatra, és rám mosolygott, majd ismét az utat nézte.
     Nagyon meglepődtem a felajánlásán, és nem is tudtam hirtelen mit mondjak. Nagyon jólesett, és az egész jól hangzott. Felajánlottahogy játszik nekem… ez… miféle gesztus? Ugye nincs semmi jelentése, csak… kedves. Ugye?
     - Ah, ez… igazán kedves öntől… itt, itt lakunk, ez a kis sárga ház az – mutattam oda, mire ő lassan meg is állt a házunk előtt.
     Gyerkőceim a motor leállása után rögtön kipattantak a kocsiból és befutottak a kapun. Szerintem csukott szemmel is tudták volna már az utat. Beinvitáltam a tanár urat is szerény hajlékunkba.
     - Adhatok esetleg valamit? Egy kávét… vagy teát.
     - Egy teát elfogadnék, köszönöm szépen.
     - Aston bácsi, Aston bácsi nézze meg a zongorámat, odavezetem! – szaladt oda Flora hozzá, nekem pedig kissé kínos volt, hogy szegény még le sem ült, de már rögtön nézze meg. A kislányom persze ezt nem tudta, csak már nagyon várta hogy „meggyógyuljon” a zongorája.
     - Jól van, megyek is – kuncogott Mr. Lee, és követte előtte ugrándozó kislányzómat. Miután felraktam a vizet forrni, én is mentem utánuk.
     - Ez az – nyomkodta a néma billentyűt Flora.
     - Oh, értem. Hát, bizony ez gyakran előfordul – ült oda Mr. Lee a pianínóhoz, és szintén lenyomta a billentyűt. Ezután mindkét kezét a billentyűkre helyezte, és úgy peregtek végig ujjai az egészen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár hallottam már játszani, most mégis ledöbbentett, mennyire profin bánik a zongorával.
     - Úgy tűnik, a többi billentyűnek semmi baja, csak ennek az egynek – nyomkodta meg újból a hibásat. – Megpróbálom megnézni, nekem van egy sejtésem, mi lehet a probléma.
     Ezután Mr. Lee felállt, és valami csoda és egy kis erőfeszítés folytán levette a zongora elejét, úgy, hogy az egész belseje látszódott. A gyerekek teljesen elcsodálkoztak.
     - Aah! Kilátszik a zongorám bele! – kiáltott fel Flora, mire mindannyian elnevettük magunkat.
     Egy szerszámos ládát is kért tőlem Mr. Lee, amit odavittem neki. Nem tudtam mit csinált a tanár úr, de azt a mindenféle izét, ami a zongora belsejében volt, állítgatta, és közben a rossz billentyűt nyomogatta. Tíz perc sem telt bele, de a billentyű ismét működött.
     - Na, úgy tűnik a zongorád meggyógyult, Flora – mosolyodott el Mr. Lee, miután visszarakta a zongora fedelét.
     - Jajj de jó! Köszönöm Aston bácsi, te vagy a legjobb! – ragyogott fel kislányom arca, és félénken átölelte tanárát, aki gyengéden megsimogatta a kétcopfos fejét.
     - Köszönjük Aston bácsi! – mondta Niall.
     - Ah… nem is tudom mivel köszönhetném meg. Mennyivel tartozom? – kérdeztem, mire Mr. Lee arcán enyhe megbotránkozás látszott.
     - Hogy micsoda?! Remélem csak viccelt! – nevetett fel, majd felállt a zongoraszékről.
     - Nagyon köszönjük – vakartam zavartam a fejemet. – Hát, akkor legalább engedje meg, hogy egy kis házi süteménnyel kimutassam a hálámat.
     - Azt elfogadom – mosolygott rám.
     A gyerekek hála az égnek annyira örültek hogy jó a zongorájuk, hogy inkább ott lógtak volna előtte, mint kint a nappaliban. Azonban már rájuk szóltam, hogy késő van már, és a zongora aludni megy. Már este nyolc volt. Ilyenkor szoktunk lefekvéshez készülődni, de mivel Mr. Lee nálunk volt, ezért hagytam őket játszani kicsit a szobájukban… őszintén szólva, örültem neki hogy végre van egy pár nyugodt percünk nélkülük.
     - Ez a süti… valami isteni. Talán ön cukrász? – kérdezte Mr. Lee a konyhaasztalunknál ülve.
     - Ah, ez igazán hízelgő, de nem – kuncogtam. – Én egy cégnél dolgozom, jelenleg egy irodarészleg vezetője vagyok. Hát… nem a legizgalmasabb munka, ami azt illeti. De a gyerekeknek sokat szoktam sütni… imádják a sütiket.
     - Hát, értem is hogy miért… tényleg nagyon finom!
     - Sehun bácsi! Sehun bácsi! – szaladt ki kislányom a szobájából, egyik pónijával a kezében. – Nézze, nekem is van egy Mozartom! – nyújtotta oda a tanár úr felé a barna mini lovat.
     - Ah, igen… amióta hallott Mozartról, csakis ezzel az egy pónival hajlandó játszani – néztem én is a játékra.
     - Nahát, tényleg olyan mint Mozart kicsinyített mása! – mondta félig-meddig teli szájjal Mr. Lee, és megvizsgálta a kislovat. – Remek, akkor majd elújságolom Mozartnak is, hogy van egy névrokona.
     - Jó! Mindig felrakom ám a zongorára, amikor gyakorolok. Remélem egyszer az igazi Mozart is hallhatja majd amit zongorázok neki!
     - Ne aggódj, majd hallani fogja – kacsintott rá Mr. Lee, és lenyelte falatját. – De még nincs év vége, szóval addig csak tessék szorgalmasnak lenni!
     - Az leszek! – bólogatott Flora.
     - Na, menj kicsim, hagyd szegény tanár urat enni – fogtam meg apró vállát.
     - Oké. Jó étvágyat Aston bácsi! Jó beszélgetést! – mondta, majd elviharzott.
Megcsóváltam a fejemet.
     - És még mindig olyan, mintha Duracell elem lenne benne…
     - Addig jó! – nevetett fel Mr. Lee.
     Akárcsak az órái végén, most is rendkívül kellemesen elbeszélgettem Mr. Leevel. Nagyon sokat mesélt arról, hogy a gyerekek milyenek az iskolában, és mikor hogy viselkednek. Nagyon lelkes tudott ez ügyben lenni – talán ezért is volt ilyen jó tanár, mert tényleg érdekelte őt. Én is figyelmesen hallgattam végig, milyen érdekességeket mond.
     - Ah, ne haragudjon, folyton csak én beszélek itt. Ha ilyesmiről van szó, nagyon meg tud eredni a nyelvem – vakarta meg tarkóját zavarában, amit már régóta észrevettem, hogy szokása. – Esetleg nagy pofátlanság volna tőlem, ha én még egy szeletet kérnék ebből a mennyei süteményből? Tényleg nagyon finom…
     - Dehogy is, nagyon örülök hogy így ízlik! Előbb is megkérdezhettem volna hogy kér-e még… olyan figyelmetlen vagyok – álltam fel, és vágtam még egy szeletet.
     - Legalább amíg eszek, nem fecsegek annyit – nevetett. – Inkább most ön meséljen valamit.
    - Hogy én? – pislogtam rá. Mégis mit mondjak én? – Hát én… nekem nincs is mit mesélnem. Van… valami, amire kíváncsi volna? A gyerekekkel kapcsolatban?
     - Nem… azt hiszem magával kapcsolatban gondoltam. – A szívem dobbant egy aprót eme mondat hallatán. - Önt mi érdekli?
     - Hát… - mosolyodtam el – látja, ez egy jó kérdés.
     - Na, biztosan volt valami hobbija, amíg el nem kezdett dolgozni, vagy férjes nem lett.
     - Nos, ami azt illeti, tényleg volt. De az már nagyon régen volt – néztem el.
     - Na, és mi volt az? – mosolygott rám kitartóan Mr.Lee, és ki akarta belőlem húzni.
     - Hát… csak festettem… néha  – vontam meg a vállamat, és próbáltam elbagatellizálni.
     - Ah, komolyan? – tükröződött meglepődés az arcán. – Ez remek! Máris megtudtam, honnan ered Flora művészi vénája.
     - De már ezer éve nem festettem… tényleg, tinédzser korom óra nem fogtam ecsetet a kezemben. Azt hiszem már nem is tudnék.
     - Ezt nem lehet elfelejteni. Ugyanúgy, ahogy a zongorázást sem – fejezte be süteményét Mr. Lee. – Kopik a tudás, de az hamar visszajön. Na és, van itt valahol festménye esetleg?
     - Jajj, azt nem mutatnám meg! – szégyenlősködtem. Volt egy kirakva a házban, de nagyon szégyenlős voltam, ha erről volt szó.
     - Ah, kérem, olyan kíváncsi lennék rá! – lelkesedett Mr. Lee.
     Nem tudtam ennek a kérlelésnek nemet mondani, így nagy ímmel-ámmal felálltam a helyemről.
     - Na jó, hát… ott van – mutattam a nappali túlsó sarkában lévő közepes méretű festményre, mely egy szép mezőt ábrázolt, rajta játszadozó gyerekekkel, és dimbes-dombos tájjal. – Nem valami nagy szám. Nem tanultam sehol, csak hobbiként csináltam.
     Mr. Lee elcsodálkozva állt a festmény előtt.
     - És… ön tényleg nem szokott festeni? Ez… ez valami gyönyörű. Gratulálok önnek – nézett rám lelkesen. – Tudja, ha valaki nem használja ki a tehetségét, azt mondják, Isten ajándékát pazarolja el. Én azt mondom, hogy bármikor ha van egy kis szabadideje, de mondjuk tévézéssel töltené… ragadjon ecsetet. Ha minden nap csak egy vonást húz a vásznon… az is több, mintha tényleg nem tenne semmit.
     - Ah, hát nagyon kedves öntől. Valahol igaza van, csak tudja… a művészethez is ihlet, és egyfajta nyugodt környezet kell… legalábbis nekem. A történtek után meg főleg nehezen tudnék ennek nekifogni.
     - Elhiszi, hogy könnyebben túllendülne a dolgon, ha kifejezné magát?
     - Talán.
     Mr. Lee egy pillanatra csendben maradt, majd ismét feje hátulját kezdte vakarni.
     - Ne haragudjon, nekem ehhez nincs közöm. Talán kicsit tolakodó volt tőlem ez az egész. Én csak… ezzel azt akartam mondani, hogy csodásan fest, és ha lesz rá lehetősége, én azt tanácsolom, hogy folytassa.
     - Tudom, tudom hogy értette, és teljesen igaza van.
     Mr. Lee az órára nézett. Már fél tíz is elmúlott.
     - Ó, Jézusom… már ennyi az idő? Micsoda faragatlan vagyok! Elnézést hogy ilyen sokáig zavartam. Nem hittem volna, hogy így elrepül az idő…
     - Jaj, ne aggódjon már annyit, nagyon élveztem a beszélgetést önnel, Mr. Lee – mosolyogtam rá nyugtatóan. – Ez a kis süti pedig a minimum azért, amit eddig értünk tett.
     A gyerekek szobájába néztem, akik feltűnően csendesek voltak. Nem is hiába, mivel elaludtak játék közben az ágyukon.
     - Elaludtak – suttogtam Mr. Leenek, aki halkan felkuncogott.
     - Lemerült a Duracell.
     A tanár úr fel is vette kabátját és cipőjét, és el is indult a hazafelé. Mosolyogva búcsúztam el tőle, és csuktam be utána a bejárati ajtót.

     Még hogy zavart. Ha tudná, hogy az utóbbi időben ez volt életem egyik legkellemesebb estéje...

Zongoralecke - 3. rész

- Gyerekek, ugye újból megköszöntétek szépen Mr. Leenek a segítségét az órán? – kérdeztem kis csemetéimet a következő zongoraóra utáni vacsoránkon.
Én faragatlan, annyira sietve hoztam őket el, hogy eszembe sem jutott.
     - Igen… - bólogatott Flora, és tovább eszegette a vacsoráját. Valami furcsaságot éreztem a gyerekeimen – az anyai megérzések sosem hazudnak. Túl csendesek voltak, és össze- összenéztek, főleg mikor szó került a zongoraóráról. Talán történt valami?
     - Mi az kicsikéim? Nem volt jó a zongoraóra?
     - De jó volt, csak… - mondta Flora.
    - Ma Aston bácsi… kiabált. – folytatta Niall elhalkuló hangon, mire az én szemöldököm az egekig szökött.
     Mi? De hát… ő sosem…
     - Kiabált? Mivel mérgesítettétek fel ennyire?
     - Nem velünk… a nénivel aki jönni szokott hozzá – folytatta fiam.
     - A néni olyan csúnyát mondott… - temette kiskezeibe arcát Flora, mire Niall felkacagott.
     - Tényleg! Azt hogy kurva?
     - Ne mondd ki! – válaszolt Flora.
     - „Ki volt az a kurva akit a kocsiddal vittél?” – mondta elváltoztatott hangon Niall, gondolom a „nénit” imitálva, és tovább kacagott. Az én kezemből kiesett a villa, és ledöbbent arccal ültem gyermekeimmel szemben.

     Elhatároztam, hogy most már tényleg meg fogom kérdezni Mr. Leet erről a nőről, még akkor is ha nekem ehhez nincs sok közöm – bár ha igaz gyermekem idézete, akkor még az is  lehetséges, hogy nem másról volt szó, mint rólam. Ezen kívül az, hogy az én gyermekeimnek ezt kell hallgatnia, és ilyeneket hallanak, már egyáltalán nem mindegy. Úgyhogy azt gondoltam, most direkt előbb megyek értük, hátha elcsípem még azt a bizonyos egyént.
     Feszülten sétáltam már fél hétkor a huszonhármas terem felé, és folyton azt gondoltam, „áh, úgysem lesz ott”. Azonban mikor közelebb értem, egy hangyányit görcsbe rándult a gyomrom, mikor hallottam egy női hangot kiszűrődni a teremből. Idegesen nyomtam le a kilincset.
     Egy magas, hosszú, barna hajú nő állt a terem közepén (bár talán csak azért volt magas, mert magassarkú volt rajta). Mikor kinyitottam az ajtót, épp háttal állt nekem Mr. Lee felé fordulva.
     - Jó estét kívánok – köszöntem halkan, és egy aprót meg is hajoltam. – Én csak jöttem a gyerekekért.
     Mikor meghallotta hogy köszöntem, a nő felém fordult, és úgy tűnt hogy amint meglátott, rögtön szinte villámokat szórt a szeme.
     - Ő az! – mutatott hirtelen felém, majd ismét Mr. Lee felé kapta a fejét. - Őt láttam ugye? Vele csalsz, mi?! Egy szülővel csalsz! Ez szép Aston, gratulálok! Most még inkább leírtad magad nálam, te szerencsétlen!
     Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, és a fejem lángokban kezdett égni. Mr. Leere siklott a tekintetem, aki úgy tűnt, rettentően ideges. Sajnálkozó pillantást vetett felém, és száját összeszorítva hosszasat pislogott, majd a nőre nézett – azonban ekkor már nézésében csakis kizárólag megvetést lehetett látni.
     - Mondtam, már, hogy menj innen, és ne zavarj a munkahelyemen. Hányszor kell még elmondanom? Hányszor? – kérdezte halkan és taglaltan. Hangjában mérhetetlen feszültség lakozott. Szerintem ha a gyerekek és én nem lettünk volna ott, már rég kiabált volna.
     - Hát, ennyi. Ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetnél, Aston Lee – kacagott fel gúnyosan a nő csípőre tett kézzel. – Nincs is jobb, mint a munkahelyen csajozni. Ott úgysem jön rá az idióta barátnőd, ugye? Hát sajnos ez nem jött össze, mert már biztosan tudom!!
     - Sajnálom, de ön téved – szedtem össze a bátorságomat, és motyogva megszólaltam. Sebes léptekkel odamentem a gyerekekhez, és kézen fogtam őket. Mr. Lee egy pillanatra még a szemembe nézett, és láttam rajta, hogy rettenetesen szégyelli magát. Nem tudtam, mit higgyek, teljesen össze voltam zavarodva, és már azt is megbántam, hogy ennyire közel engedtem magamhoz őt, így elnéztem tekintetéből, és sebesen kiviharzottam a teremből. Az ajtót elhagyva még félig-meddig hallottam, ahogyan rikácsolni kezd a nő, de szerencsére nem értettem, hogy mit.

     Az elkövetkező napokban rettentő feszült voltam, és nem tudtam hogy mitévő legyek.
Bűnösnek éreztem magam. Az a nő Mr. Lee barátnője volt… és valószínű látta, hogy a tanár úr hozzánk jön. Ezért most azt gondolja, hogy Mr. Lee megcsalja velem.
     Én vagyok az oka, amiért Mr. Lee magánéletében problémák vannak. Nem csináltam igazából semmit, de nagyon is tudtam, hogy a szívem legmélyén kedveltem őt… és vonzódtam hozzá.
     Elfelejtettem azokat a dolgokat, amelyeken kezdetben rögtön aggódni kezdtem, mikor éreztem magamon, hogy megfogott a személyisége. Túlságosan közel kerültem hozzá… nem lett volna szabad.

     - Miss Camwell, én nagyon sajnálom a múltkor történteket – kezdett neki rögtön Mr. Lee, mikor beléptem az ajtón a gyerekekért. Már akkor meg akarta beszélni mikor vittem őket, de nem akartam a gyerekek órájából elvenni az időt, szóval inkább azt mondtam, sietek. De most muszáj volt megbeszélnünk – igen, ez egy olyan dolog amit nem lehetett elkerülni.
     - Mr. Lee… - szóltam közbe, de ő csak tovább sajnálkozott.
    - Ne haragudjon, hogy ilyen viselkedést tanúsítottam a gyermekei jelenlétében. Tudja, mostanában problémák vannak a magánéletemben, és bármit csinálok, ő egyszerűen idejön, és…
     - Mr. Lee – szóltam újból, és úgy tűnik ezt már meghallotta, mert leállt mondanivalójával. – Azt hiszem… egy másik zeneiskolába kellene vinnem a gyerekeket.
     - Tessék? – nézett rám kétségbeeséssel a szemében. – Nem, nem… ha csak a történtek miatt tenné, akkor kérem, verje ezt ki a fejéből, erre egyáltalán nincs szükség!
     - Nem akarok gondot okozni a magánéletében, még hogyha alaptalan is a barátnője gyanúsítása – szívtam meg magam, és váratlanul apró gombóc keletkezett a torkomban. A szívem szakadt meg ha belegondoltam, hogy többé nem hozzá hozom a kicsiket, vagy pedig hogy… én nem találkozom vele többé. De már nagyon sokat gondolkoztam ezen, éjszakákon át, és otthon már eldöntöttem
   . Nem gyengülhetek most el.
     - Miket beszél? Dehogy okoz gondot!
     - De igen. A legutóbbi eset kitűnően mutatta ezt, és nem is bánom. Nekem biztosan nem mondta volna el tapintatból. De így már legalább kiderült, hogy miattam vannak problémái a kapcsolatában. Én egyáltalán nem szerettem volna gondot okozni, és továbbra sem akarok, szóval, talán jobb lesz, ha…
     - Nem! – vágott hirtelen közbe Mr. Lee. - Épp ellenkezőleg... amióta találkoztam magával, sokkal jobban érzem magam. – Kicsit megfinomodott a hangja, és zavarba jött. - Én tényleg... kedvelem magát.
     Amint felfogtam mondatát, gyomrom megremegett, és éreztem, hogy fejembe fut a melegség. Nagyot nyeltem, és hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.
     - Mr. Lee... ne... ne beszéljen ilyesmiket. Én... sokkal idősebb vagyok magánál, önnek pedig van is élettársa... – mondtam halk, remegő hangon, és képtelen voltam a szemébe nézni. Zavaromban ide-oda tűrögettem a nap folyamán összekuszálódott, felfogott hajam kilógó tincseit.
     - Már nem az élettársam. Aznap szakítottam vele.
     Ugye… ugye hogy nem én voltam az oka?!
     - Ah, de remélem… nem én voltam az oka! Csak mert tudnia kell, hogy én... – motyogtam össze vissza.
     Mr. Lee egy lépéssel közelebb jött hozzám.
     - Miss Camwell… kérem. Csak... csak egy esélyt adjon nekem. Én... tényleg, nem fogok erőltetni semmit. De... én már régebb óta látom magán, hogy ön is szeretné.
     Teljesen levert a víz, és mivel már azt sem tudtam, mit ejtek ki a számon, ha kinyitom, inkább hallgattam. A gondolataim teljesen kuszák voltak, egyetlen egy épkézláb, kivehető gondolat nem volt közöttük. Össze voltam zavarodva, és úgy éreztem, az egész fejem lángol.
     A gyerekeimre siklott a tekintetem, akik a zongoraszéken ülve pislogtak ránk.
     - Én... nem tudom. A... a gyerekek biztosan már türelmetlenek. Jövő héten hozom őket – hadartam gyorsan és halkan, továbbra is a földet vizslatva, majd bólintottam egyet, kézen fogtam a kicsiket, és kivonultam velük a teremből, amilyen gyorsan csak lehetett.
     ISTENEM… Istenem, Istenem!!

     Minden nap eszembe jutottak a mondatai, és kristály tisztán a fejemben visszhangoztak. Nem bírtam semmire sem koncentrálni, elejtettem a dolgokat, szóltak hozzám, én pedig háromszor kérdeztem vissza, miután végigmondták mondanivalójukat. Még a munkahelyemen is megkérdezte az egyik kollégám, hogy „mi van veled, Loren? Csak nem szerelmes vagy?”- én persze rögtön eltereltem a témát, de beleültették a bogarat a fülembe. Talán… szerelmes lennék belé? Vagy pedig csak túl furcsa számomra, hogy a volt férjemen kívül más is szóba állna velem?
     Rengeteget gondolkoztam egyedül fekve a hálószobámban, és a plafont bámulva.
     Fiatalabb volt, mint én, és a gyerekeim tanára. De nem csak ezek voltak azok, melyek aggasztottak volna engem, ha bármiféle kapcsolatba keveredek vele… volt még valami, ami okot adott számomra az őrlődésre, és arra, hogy hezitáljak.

     A következő zongoraóránál még izgatottabb voltam, mint akkor, mikor másodszorra találkoztam vele életemben. Egész máshogyan pillantottam az arcára mikor beléptem az ajtón, mikor már tudtam, hogy nem közömbös felém. Ezt rajta is láttam, mikor barátságos mosollyal köszönt. Egyenlőre nem mondott semmit nekem ezzel kapcsolatosan… de az óra végén, mikor kimentünk a zeneiskola kapuján, éreztem, hogy nem fogok elmenni anélkül, hogy ne kerüljön ez az egész szóba.
     - Mondja Miss Camwell… - szólított végül meg, én pedig felé fordultam. A sötét utcában csak félig-meddig láttam arca rajzolatát. - Lenne kedve valamelyik este eljönni velem vacsorázni?
     ...Vacsorázni?
     Randizni hív?        
     Az arcomon látszódhatott a döbbenet, mivel a gyerekek kuncogni kezdtek. Egy szúrós pillantást vetettem feléjük, mire ők pontosan tudták, hogy el kell hallgatni, és így is tettek. Aztán konstatáltam hogy végre kellene valamit mondani, mert másodpercek óta csak hallgatok.
     - Kérem, én szeretném jobban megismerni magát. Nem a gyerekeket... magát – törte meg halk hangjával a csendet Mr.Oh.
     - Én... nem is tudom mit mondjak, a... a gyerekeket addig hová tenném? – makogtam, és totál hülyének éreztem magam, amiért automatikusan kifogást kezdtem gyártani.
     - Ha jól emlékszem azt mondta, a szomszédjuk vigyázni szokott rájuk... de ha kell, ők is jöhetnek. Csak gondoltam, talán jobban tudnánk beszélgetni, ha csak ketten volnánk.
     Jézusom… - dörzsöltem meg az arcomat egyik kezemmel, és egy aprót sóhajtottam. – Válaszolj már, te szerencsétlen! – noszogattam magamat belülről, mint valami elmehibbant. A fejem megint felgyulladt, mint egy gyufa.
     - Me- meg egyébként is, önnek nem korombeli nőkkel kellene ismerkednie, akiknek már gyereke van. Egy ilyen fiatal férfinek mint ön... – gyártottam újból a kifogásokat, és mellettünk a járda betonját vizslattam.
     - Ne aggódjon már annyit ezen. Én huszonnégy vagyok... Ön pedig ha jól tudom, huszonhét.
     - Mindjárt huszonnyolc.
     - Akkor is... három év, nem sok idő. Engem nem zavar semmi azok közül, amiket ön felsorolt – vált egyre határozottabbá Mr. Lee, de aztán sóhajtott egyet, és elnézett a tekintetemből. - De... ha van valami ami esetleg önt zavarja... ha nem akar semmi ilyesmit, akkor mondja meg, és én nem erőltetem.
     AKAROM! Istenem... miért vagyok ilyen? Miért nem hagyom? Itt van ez a férfi velem szemben… érdeklődik felőlem, és én olyan dolgok miatt szeretnék róla lemondani, amelyek koránt sem biztos, hogy be fognak következni.
     - Nem, nem erről van szó, én csak... nem tudom. Annyira furcsa ez az egész. Megszoktam, hogy teljesen egyedül vagyok... hogy nincs senki aki mellettem lenne az életben.
     - És jó így önnek? – nézett újból a szemembe.
     - Hát... nem – válaszoltam szinte alig hallgatóan.
     - Akkor miért ne adhatna egy esélyt magának?
     Igaza van. Adnom kell egy esélyt… legalább egy esélyt ennek az egésznek.
     - Jó rendben – nyögtem végre ki. Minden bátorságomat összeszedtem, és az arcába néztem. - Azt hiszem a hétvégén ráérek.
     - Remek! – ragyogott fel az arca. - Mit szólna a szombathoz? Már tudom hol lakik, így önért tudok menni. Ismerek egy nagyon jó helyet, kellemes étterem, sokat szoktam járni oda. Mit szólna, ha oda mennénk?
     - Azt hiszem ez jól hangzik – mosolyodtam el. Próbáltam kiüríteni a fejemet, és csupa optimista dologgal megtölteni. Amitől félünk, az nem biztos hogy bekövetkezik. Igaz…?
     - Akkor szombat este hétre ott leszek.
     - Rendben van – mosolyogtam rá, majd ismét éreztem, hogy kissé zavarba jövök, és elnézek a tekintetéből. Eltűrtem a hajamból pár tincset, majd mikor éreztem, hogy a csend beült közénk, de ő még mindig rám néz, ismét visszatekintettem rá. Szelíden mosolygott rám, és áradt belőle a gyengédség. Talán még sosem néztünk egymás tekintetébe csendben ilyen hosszasan… valamit éreztem ekkor megmozdulni a levegőben. Egy pár másodpercig bírtam állni csak tekintetét aztán kislányom köhécselését meghallva rögtön elnéztem gyermekeim felé.
     - Gyertek, menjünk haza – szóltam hozzájuk, majd kézen fogtam őket. – Jó éjt, Mr. Lee.
     - Jó éjszakát.


Persze, hogy a szívem hevesen dobogott már szombat reggel, ahogyan felkeltem, és a nap is nagyon lassan telt el. De aztán mikor a mutató egyre közelebb ért a hét órához, a gyomromban is megjelentek az izgatottság érzései. Miután átvittem hatkor a gyerekeket a szomszédhoz, izgalmam végleg kiteljesedett. Hogy ezt elűzzem, bekapcsoltam otthon a rádiót.
     Saját magam előtt éreztem kellemetlenül magamat, mikor készülődtem aznap este. Szinte… el is felejtettem, hogy milyen, mikor az ember randizik. Nem tudtam, mit vegyek fel, hogy nézzek ki. Felpróbáltam rengeteg fajta ruhát, mindegyiket valami miatt leszavaztam, és végül egy sem maradt amit szívesen felhúztam volna. Semmiben sem láttam magam igazán szépnek, és egyáltalán nem értettem, hogy lehet, hogy egy ilyen fiatal, jóképű, intelligens férfinak szimpatikus vagyok… esetleg még tetszem is. Minden nap a legfáradtabb, lerobbantabb formámban jelentem meg előtte a gyerekekért rohanva, és ő még így is érdeklődött felém… számomra ez szinte hihetetlen volt.
     Szinte mindig csak enyhe sminket teszek fel, amely a nap végéig kitart, ezért most, mikor megpróbálkoztam valami kicsit erősebbel, vonakodva néztem a tükörbe. „Nem túl sok? Nem öregít jobban?” – ilyen mondatok fordultak meg folyamatosan a fejemben. Végül úgy döntöttem, hogy ne érezzem magam feszélyezve, csak enyhén erősebben húzom ki, normálisan kispirálozom (nem pedig két ecsetvonással, ahogyan reggel lóhalálában szoktam), és ezúttal némi alapozót is kenek magamra, hogy apróbb bőrhibáim eltűnjenek. Miután ezzel elkészültem, még mindig nagyon furcsa volt számomra, de összességében a hatás talán nem volt rossz.
     Hajamat megpróbáltam elegánsan feltűzni, a szimpla lófarok helyett valami kontyszerűségbe. Egy-két tincset kitűrtem frufrum mellé. A szokásos kis pötty fülbevalóm helyett egy apró, lógós, csepp alakút vettem fel, melyet még férjemtől kaptam; és azóta egyszer sem volt rajtam, mióta elváltunk. Mindig csak különleges alkalmakra vettem fel, ha mentünk valahová – és talán ironikus is volt, hogy most épp egy másik férfivel való randizás közben fogom hordani, de nem érdekelt.
     A temérdeknyi ruha után úgy döntöttem, sötétkék egybe-ruhámat veszem fel, melyet a céges rendezvényekre szoktam hordani. Az volt a legelegánsabb és egyben legszebb öltözékem: hátán iksz-alakban voltak pántjai elhelyezve, testhez simult, és pont térd fölé ért. Elsőre azt gondoltam, ez túl kihívó, de  miután ki is voltam sminkelve, be kellett hogy valljam, ez az együttes így nem rossz.
     Észre sem vettem, hogy megy az idő, de már hét óra múlt pár perccel, és hallottam, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt. Az ablakon kipillantva már tudtam is, hogy ez Mr. Lee kocsija. Egy pillanatra pánikot kaptam, mert még a cipőm sem volt rajtam, így lóhalálában kezdtem el keresni az eddig felpróbált cipő halomból a fekete szandálomat, melyből egyet meg is találtam.
     - Istenem, hol a francban van a párja?! – futkorásztam össze-vissza a szobában fél pár magassarkúban, és egyszerűen már alig láttam a sok cipő-rengetegtől. Mikor megláttam a feketét, rögtön felkaptam és felhúztam a lábamra.
     A csengő szólt, az én szívem pedig már a torkomban dobogott… teljesen úgy éreztem magam, mint egy kamasz lány, aki még sosem találkozott kettesben fiúval. Egy utolsó pillantás a tükörben, igazgatás, táska felkapása, és rohantam is a bejárathoz.
     Remegő kézzel nyúltam a kilincshez, aztán kinyitottam az ajtót. Megpillantottam Mr. Leet, aki most kivételes módon nem a szokásos fehér ing-szövetnadrág kombinációban volt. Szürke zakó volt rajta hasonló színű nadrággal, és alatta ezúttal fekete ing. Szokatlan volt más ruhában látnom, így egy pillanatra el is időztettem tekintetemet rajta.
     - Jó… estét – mondta Mr. Lee, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha kicsit elkomorodott volna. Egy tizedmásodperc alatt végigmért tekintetével, majd hirtelen vakarni kezdte tarkóját; úgy tűnt, zavarban van. – Öhm… Azt hiszem, talán mégsem kellene együtt mennünk, Miss Camwell...
     Addig mosolyogtam, de most arckifejezésem egy pillanatra megfagyott. Csak értetlenül pislogtam párat.
     Tudtam, hogy túl szép hogy igaz legyen. De hogy lehet ezt közvetlenül a randi előtt kell közölni…?
     - Oh… - sütöttem le szememet, mikor mondatának értelme eljutott agyamig. – É… értem. - Már csak egy kérdésem volt hátra. – Hogyhogy? – néztem vissza szemébe, és a fájdalom kezdett elterjedni bennem.
     Mr. Lee féloldalasan elmosolyodott.
     - Csak mert… nem igazán méltó az én megjelenésem az önéhez… ön túl gyönyörű.
Te jó ég.
     - Hah… - szélesedett ki a mosolyom vigyorrá, és mintha egy sziklát dobtak volna le a mellkasomról. – Jézusom… hát… ez igazán hízelgő. Köszönöm szépen – tűrtem boldogan hátra egyik tincsemet zavaromban, majd aztán eszembe jutott hogy ezt nem kellett volna, mivel a frizurám része; úgyhogy gyorsan vissza is tűrtem.
     - Azonban… ha nem gond, én felhívnám a figyelmét egy apróságra, bár lehet hogy ez egy újfajta divat trend… - szólalt meg Mr. Lee. Mikor arra néztem, amerre ő – ami nem más volt, mint a lábam – úgy éreztem, az összes vér a testemből az arcomba futott.
     Felemás szandált húztam fel.
     - Te jó Isten… - kaptam a szám elé a kezem és kínomban elfogott a nevetés. Nem is én lennék… - Egy pillanat és jövök – hadartam, majd villám gyorsan befutottam a szobába, és most RENDESEN előkerestem a cipőm párját, ami galád módon be volt csúszva az ágy alá.
     Miután újból megjelentem immár mindkét lábamon ugyanazon szandállal, el is indulhattunk. Mr. Lee még a lépcsőn lefelé is kacagott, és már én sem tudtam visszatartani a nevetést.
     Az étterem… sokkal gyönyörűbb volt, mint amilyet elképzeltem. Rögtön az volt a gondolatom, hogy remélem, hogy nem valami méreg drága hely, bár a társaságból és a légkörből kinézve nem volt olcsó.
     Nagyon kellemesen éreztem magam. Mr. Lee társasága… olyan volt, mintha elfeledtetett volna velem mindent. Mire belemelegedtünk a beszélgetésbe, még azt is el tudtam felejteni, hogy egyáltalán a gyerekeim tanárával jöttem randevúra: csak itt voltam egy kellemes társaságú emberrel, és addig a pár óráig nem érdekelt semmi.
     Ez alatt a vacsora alatt sok mindent megtudtam Mr. Leeről: például azt, hogy két éves koráig Koreában laktak a családjával, és egészen kisgyerek kora óta zongoraművész akar lenni. A Londoni zeneakadémián végzett, és nem csak tanári, de művészi diplomája is van, csak a művészi fizetésből nehéz megélni, ezért vállalt tanítást is. Végül én is kinyögtem magamról egy-két dolgot: például azt, hogy én nem itt születtem, hanem Anglia egészen másik részében, csak a férjem munkája miatt jöttünk ide. Aztán végül én is elvégeztem egy főiskolát, és terhesen diplomáztam le, úgy, hogy mellette Niall már ott volt.
     - Maga… egy igazán kitartó nőnek tűnik – törölte meg szája szélét Mr. Lee utolsó falatja után, és hátradőlt székében. – Ah, ez isteni volt. És az öné hogy ízlett?
     - Ah… ha belegondolok, nekem már az is nagy szó, hogy nem a saját főztömet ettem vacsorára – nevettem el magam – de hogy emellé még mennyei is volt… nem találok szavakat. Életem legfinomabb vacsorája.
     - Remek! Ennek nagyon örülök – mosolygott rám Mr. Lee.
     Hirtelen az étterem aulájába zenészek sorakoztak fel az emelvényre, mindenféle vonós hangszerrel a kezükben; ezen kívül egy zongora eleve helyet foglalt az emelvény közepén, melyet kinyitottak. Egy férfi felkonferálta, hogy az étterem zenészei a mai este folyamán valamilyen vonós-együttes.
     Érdeklődve figyeltük őket Mr. Leevel – én főleg.
     - Azta… élő zene – hallgattam mosolyogva a zenészeket.
     - Jaj! – egyenesedett fel a széken hirtelen Mr. Lee. – Tényleg, én el is felejtettem az ígéretemet! Megígértem, hogy játszani fogok magának, de ki is ment a fejemből – tette homlokára tenyerét aggodalmas képpel.
     - Oh, emiatt ne aggódjon! Biztosan lesz alkalom, vagy koncertje, ahová el tudok majd menni – fordultam felé.
    - Nem, ez… én utálom az ígéreteimet nem betartani, és ez most frusztrál. Koncertem sem mostanában lesz – húzta el enyhén a száját, majd pár másodpercig az asztalterítőt bámulva gondolkozott. Ezután rám nézett. – Nekem… van otthon zongorám. Egy nagyon minőségi, szép hangú hangszer. Ha gondolja... a vacsora után elmehetnénk hozzám, és…
     Egy pillanatra önkéntelenül is felvontam a szemöldökömet, és alig tudtam megállni hogy ne bazsalyogjak egyet.
     -  M-mármint, egy percig se értsen engem félre, én tényleg csak játszanék önnek valamit… - vakarta ismételten a tarkóját Mr. Lee.
     Nem bírtam tovább, így elnevettem magam.
     - Ön szokta mondani hogy ne aggódjak, hát most én mondom, hogy ne aggódjon annyit. Nem értettem félre – mosolyogtam rá nyugtatóan, mire láttam, hogy ő is kicsit megkönnyebbül. – Rendben, valójában nagyon szívesen hallanám már, hogyan is játszik.
     Elfogadtam a meghívását – bár lehet hogy a bor is kicsit rásegített a bátorságomra.
     Mr. Lee körül-belül húsz percnyire lakott a belvárostól, ahol már csak ritkásan voltak házak, inkább telkek és telepek. Az autóval egy nagy területű udvarra álltunk be. Nem tudtam pontosan kivenni mekkora is lehet az ő területe, de azt láttam, hogy a házon kívül volt még egy épület – saccolásom szerint az istálló.
     - Ah, csak nem ott lakik Mozart? – mutattam afelé.
     - De bizony – bólogatott Mr. Lee, miközben a házba bevezető kavicsos úton mentünk végig (és nem mellesleg magassarkúban egészen kellemetlen volt rajta járni). – Csak most éppen alszik.
     Mr. Lee háza ha a sötét miatt kívülről nem is látszott milyen, mikor megláttam belülről, teljesen elámultam. Gyönyörű, igényes berendezésű, és teljes rend uralkodott benne. Az előszobába rögtön a nappaliba lehetett menni, aminek a közepén egy nagy, fekete zongora állt.
     - Érezze csak otthon magát, foglaljon helyet – mutatott a kanapé felé, ahová félénken leültem. – Bár most érkeztünk az étteremből, adhatok valamit?
     - Ah – tartottam ki egyik tenyerem rögtön, amint másikkal a domborodó hasamat fogtam. – nagyon köszönöm, de nem hinném hogy innentől bármi is belém férne.
     Mr. Lee kuncogott egyet.
     - Azt meghiszem. Azonban egy csak darabot elfogad tőlem? – nyitotta fel a zongora tetejét.
     - Mindenképpen – mosolyodtam el izgatottan.
     - Mit szeretne? Mozart, Beethoven, Brahms… mondhat szinte bármit – mondta, majd leült a zongoraszékre.
     - Ah, azt hiszem kicsit kínos, de én csak a legismertebb szerzőket ismerem, azokat is felületesen. Tudja mit? Önre bízom. Játsszon valamit, ami ön szerint tetszene nekem, vagy illik hozzám.
     A bortól tényleg kissé merészebb lettem, mint kellene…
     - Ami illik önhöz… - ismételt meg kissé motyogva, és pár másodpercig az állát fogva a zongora billentyűzetét szuggerálta. Ezután elmosolyodott, és kihúzta magát. – Azt hiszem meg is van.
     Kezeit gyengéden a billentyűkre helyezte, és pár másodperc néma várakozás után ujjai megmozdultak.
(Ha valaki kíváncsi rá, hogy mit játszott: https://www.youtube.com/watch?v=WNZBtYT1vF0 )
     Azt hiszem, valami csoda történt, mikor megszólaltatta a hangszert. Az első hang megszólalása után, mintha… megállt volna az idő. Mozdulatlanul ültem a kanapén, és figyeltem, ahogyan férfias keze gyengéden simogatja a fekete-fehér kavalkádot. Szemét szinte lecsukva tartotta, és látszott, hogy ő már nem itt jár; s lassan engem is sikerült valahová máshová repítenie. Azt vettem észre magamon, hogy már az én szemeim is csukva vannak, és nem csinálok mást, csak átadom magam annak, melyet Mr. Lee ad nekem a hangok által.
     Csak annyit vettem észre, hogy a hang-menyország lassan elhal, én pedig fokozatosan visszarepülök a földre. Pilláimat kinyitottam, és Mr. Leere néztem, aki lassan elemelte kezeit a hangszertől, feljebb szegte fejét, és mosolyogva felém fordult.
     - Nos, hogy tetszett? Sikerült eltalálnom?
     Nem igazán tudtam megszólalni, így pár másodpercig csak szólásra nyitva tartottam a számat, és lassan bólogattam.
     - Sosem értettem… hogy egy élettelen tárgyból hogyan lehet valami ilyen… csodálatosat kihozni.
     Mr.Lee enyhén oldalra döntötte fejét.
     - Azt hiszem meg tudom mutatni. Szerintem ön is képes rá. – Ezután felállt a székről, és felé mutatott. - Jöjjön, próbálja ki.
     - Micsoda? – lepődtem meg hirtelen. – De hát, én nem tudok zongorázni… még csak kottát olvasni sem tudok – nevettem zavartan.
     - Csak jöjjön... bízzon bennem. Ne aggódjon, egyetlenegy billentyű kell hozzá.
     Egy billentyű…? Nem igazán értettem, mire készül, de már nagyon kíváncsivá tett, ezért hezitálva odaültem a zongoraszékre, ő pedig szorosan amellé húzott egy másikat, amelyre ráült.
     - Ezt a billentyűt nyomja meg – mutatott az egyikre, mire én így is tettem. Miután megszólalt a hang, kissé gyermeki módon kuncogtam egyet – újszerű volt az egész.
     - Látja? Most én is lenyomom – tette rá az ujját Mr.Lee, és megszólaltatta. - Nincs benne semmi különös, ugye? – Még párszor lenyomta, hol kissé hangosabban, vagy halkabban. - Ez egy hang, ami annak hatására jön létre, hogy én lenyomom a billentyűt – nézett rám, én pedig bólogattam.
     - Viszont… megengedi? – nyúlt a térdemen nyugvó kezem felé, mire feleszméltem, hogy meg akarja fogni. Nem tudtam mire készül, de bólogatva engedélyt adtam rá.
     Finoman megfogta a kezemet, melytől egy pillanatra bizsergő érzés járta át karomat. Tenyerének puhasága enyémen szokatlan volt, de rettentően jólesett.
      A kezemet az övére helyezte, ami még mindig azon a bizonyos billentyűn helyezkedett el, és finoman ott is tartotta.
     - Most pedig csukja le a szemét – mondta halkan, én pedig kezdtem kissé elvarázsolódni, és pilláimat lecsuktam. – Képzeljen el… egy éjszakai tájat. Mondjuk azt, hogy egy gyönyörű rét közepén áll… épp hogy besötétedett. Lefekszik a fűbe; a friss levegő átjárja tüdejét, és teljes némaság és nyugalom veszi körül önt. Lassan felpillant a sötét égre… - taglalta lassan és félig suttogva, melynek hatására teljes mértékben megjelent előttem az általa lefestett kép. -… és a sötét égbolt közepén egy gyönyörű, ragyogó csillag tűnik fel. - Mr. Lee lassan felemelte kezeinket a billentyűzetről. -… és akkor megszólal ez az egy hang. – A billentyűt finom, specifikált mozdulattal – melyet az én kezem is követett – lenyomta. Valóban felcsendült az az egyetlen hang, de most, mintha eggyé vált volna azzal, amit elképzeltem. A hang volt maga a csillag.
     Egy darabig szólt, majd fokozatosan elhalkult. Ekkor lassan felnyitottam a szememet, és ámulva néztem oldalra Mr.Leere.
     - Látja? Ez ugyanaz a billentyű, amit az előbb csak nyomogattunk - mosolyodott el szelíden.
     - Tényleg... tényleg más – nyeltem egyet, és csak akkor realizáltam, hogy Mr. Lee minden eddiginél közelebb volt hozzám.
     - Minden csak elgondolás kérdése. – nézett továbbra is egyenesen a szemembe. Gyönyörű tekintete volt, melyben kezdtem elveszni.
     A kezét lassan el akarta venni az enyém alól, de ekkor egy hirtelen indíttatásból magam mellett lévő kezemmel gyorsan odakaptam az övéhez.
     - Ne… kérem. - szólaltam meg szememet lesütve, és gyengéden visszahelyeztem a saját kezemre az övét. Mr. Lee enyhe meglepettséggel nézett rám. - Annyira... jó most így. Csak… egy kicsit.
     Nem is tudom mi ütött belém ekkor… de egyszerűen annyira jólesett az érintése, a közelsége, a gyengédsége, hogy nem akartam, hogy ilyen hamar vége legyen. Teljesen zavarban voltam, tekintetem a zongorán cikáztattam. A szívem a torkomban dobogott, és azt gondoltam, hogy most csináltam magamból teljesen hülyét. Még ha érdeklődik is felőlem, ez a lépés… teljesen furcsának hathatott.
     - Miss Camwell… - szólított meg, mikor már másodpercek óta ebben a helyzetben voltunk. Félve felsandítottam rá, majd láttam, hogy csak mosolyog rám, és arca egyre közeledik felém. Végül már lélegzetvételének fuvallata is elérte arcom, és centiméterek választottak el bennünket egymástól.
     Mr. Lee enyhén elfordította fejét. A köztünk lévő centiméterek milliméterekké váltak, majd ajkainak puha párnái finoman simogatni kezdték enyéimet.
     Testem minden porcikáján végigfutott a melegség. Szemeimet lehunyva adtam át magam annak a mérhetetlen gyengédségnek, melyet tőle kaptam. Éreztem, hogy egyik tenyere kezemről finoman arcomra siklik, majd csókunk kissé elmélyül.
     Ekkor azonban valami kizökkentett engem, és finoman elváltam Mr.Leetől. Pilláimat kinyitottam, velem szemben az ő csillogó tekintetét láttam. Kezét elemelte arcomról, és pár simogatás után a billentyűzeten nyugvó kezemről is.
     Egy kicsit hátrébb hajolt tőlem, majd megköszörülte torkát.
     - Én… - szólalt volna meg, de közbevágtam.
     -  Azt… azt hiszem, lassan mennem kellene – álltam fel a zongoraszékről. - A gyerekekért aggódom.
     Mr.Lee a tarkóját vakarva bólogatott.
     - Rendben. Haza viszem.

     A kocsiban nagyon nagy zavarban voltunk egymás előtt, szinte alig szólaltunk meg. Nem tudtam, mit gondoljak, és hogy ő mit gondol; amennyire ismerem, most aggódhat azon, vajon jól cselekedett-e. Én pedig azon, hogy helyes-e mindez…
     Az utcánk felé haladva megköszöntem Mr. Leenek a vacsorát, és elmondtam, hogy rettenetesen élveztem. Azonban hálálkodásomat megzavarta, mikor az utcánkba befordulva megláttam egy ismerős, piros autót. Már ekkor görcsbe rándult a gyomrom, azonban még jobban, mikor láttam, hogy a házunkban ég a villany – annak ellenére, hogy bezártam a házat, és mindent lekapcsoltam.
     - Mr.Lee… még egyszer köszönök mindent – hadartam gyorsan, és szinte meg sem állt, de már nyitottam is az ajtót.
     - Miss Camwell, valami gond van? – nézett rám értetlenül.
     - Csak menjen… - néztem a házunk felé, ahol az ablakban feltűnt egy sötét férfi-alak, aztán újra Mr. Leere kaptam a tekintetem. – Gyorsan! – csaptam be az ajtót. Mr. Lee továbbra sem indult el rögtön, csak lehúzta az ablakot. Valamit mondott, de nem hallgattam végig. – Mr.Lee, menjen! – szóltam hozzá utoljára, és már éreztem a gombócot a torkomban. Be akartam menni a házba, a gyerekekhez, mivel biztos voltam benne, hogy ott vannak – így rögtön be is mentem a kapun. Mr. Lee legalább végre elindult.

     Remegő gyomorral nyitottam ki a bejárati ajtót, és rögtön megcsapott az az ismerős, undorító dohány szag, mely a konyhában üldögélő egyéntől szállingózott szerte a lakásban. Ugyanezen személy mindkét ölében ült két gyermekem.